Imádom imádom egyszerűen imádom a meleg napsütéses időt. amikor csak egy rongyszerű ruha van rajtam és befúj alá a langyos szellő (hm de erotikus, nem de?)
Szeretem ahogy az eső kopogását felcseréli az üvöltő madárcsicsergések. Szeretem azt a komfortot amit egy terasz nyújt. Főleg hogy ha egy hatalmas magnólia fa van mellette. Ilyenkor még a vasárnap délután is egész kellemessé válik. Ezért fogok én dél-franciaországban élni, mert az aztán a legeslegjobb (micsoda komplex nyelvhasználat).
Csöndben lenni és csak mások nyugodt beszélgetését hallgatni. De azért azokat a fránya legyeket mindig is utálni fogom. Micsoda alattomos kis "jószágok". Kihasználják a tágra nyitott ablakok lehetőségét, és zümmögve a szobádba pofátlankodnak. Persze egy aranyos kiskutya (labrador ha lehet) soha nem repülne be az ablakodon, és kuckózná be magát az öledbe. Én meg a momentán nyugottságát kihasználám arra hogy jól megtaperoljam a bársony puha fülét.
Ha kegyetlen lennék szívesen csinálnék magamnak kiskutya (lehetőleg labrador, még mindig) fülből, takarót, vagy párnét, vagy felsőt. Vagy megelégelnék egyszerűen egy levágott kiskutya füllel a zsebembe, amit stresszhelyzetben suttyomba megszorongatnám, mint mások a keresztet.
Na kíváncsi vagyok mit diagnosztizálna rólam egy pszihológus ha ezt elolvasná :-)
Én lennék kiskutyafülfetisiszta, úgy mint mások lábfetisiszták. Szeretném tudni ki lenne az én lábfejeimre beindulva. Úgyanis tudni illik olyan a lábam mint egy kövér japánlánynak; kicsi és dundi. Olyan mintha valahol a combomba elszórították volna a véreremet, és ettől fogva a térdtől lefelé kezdve egy feldagadt virslire hasonlít. Igen, nagyon kemény sorsom van.
Azt hiszem itt lezárom ezt az érdekfeszítő monológust, pedig biztos vagyok mindenki(?) kíváncsi a bennem dúló párbeszédekre. Avagy mi mindenre képes a magány. :)
láv
